Családi dinamikák és ADHD: 5
szabály arra, miként bánjunk a rokonok megítélésével
Ahogy közelegnek az ünnepek, újra szembe kell néznünk
a visszatérő nehézséggel: mit tegyünk azokkal a családtagokkal, akik nem
hajlandók megérteni az ADHD-t, ugyanakkor ellenállhatatlan kényszert éreznek
arra, hogy megosszák velünk a fegyelmezésre és a nevelésre vonatkozó
tanácsaikat (nem is titkolva a véleményüket). Bár minden család másként
működik, van néhány stratégia, aminek segítségével egy sor gyakori nehézségnek
elejét vehetjük tájékozatlan rokonaink esetében.
Írta Janette Patterson, MSW, LMFT Frissítve 2022.
október 22-én Fordította: Mikecz Róza
Az
együttérzést nélkülöző kéretlen tanácsok soha nem könnyítették meg sem a szülő,
sem a gyermek életét. És sokunk számára a túl gyakori félreértés, a
megítéléstől való félelem, a rossz hangulat és akár a ki nem mondott neheztelés
feszültté és kiábrándítóvá teszi az együttlétet néhány rokonnal. És a keserű
nézeteltérések az ADHD-val kapcsolatban a legkevésbé sem kívánatosak, amikor élvezni
szeretnénk az ünnepet.
Sok
család esetében nem megoldható, hogy teljesen megszakítsuk a kapcsolatot. Sokunk
fontosnak tartjuk a családi hagyományokat és szeretnénk, ha azokat gyermekeink
is követnék. Ehhez pozitív, de legalábbis elviselhető kapcsolatot kell
tartanunk a legmesszebbre merészkedő rokonainkkal is.
Bár
minden család más, ilyen érzések, nehézségek és aggályok gyakran merülnek fel
az ADHD-val nehezen zöldágra vergődő családtagokkal kapcsolatban:
-
mert
félreértik és rosszul értelmezik az ADHD tüneteit és jellemzőit, például a
hiperativitást és az elterelhetőséget, amiben pusztán modortalanságot és
helytelen viselkedést látnak, ráadásul nem is értik (vagy nem is hajlandók
elfogadni), hogy ez egy idegrendszeri zavar.
-
ítélkezés
és kínos helyzetek, amikor egyértelműen vagy burkoltan a szülőt hibáztatják a
gyerek viselkedéséért, ami csak „olaj a tűzre”, amikor a gyerek már amúgy is
nehezen küzd meg a helyzettel
-
szégyen:
a nehéz helyzetek és megítélés miatt a szülő gyakran érezheti úgy, hogy a hiba
a gyerekében van, sőt a gyerek is elkezdheti szégyellni magát, ami az ADHD-val
élők alapvető életélménye.
-
bűntudat:
vannak rokonok, akik egyenesen a szülőt vádolják azzal, hogy rosszul nevelik a
gyereket, de a szülő maga is gyakran magát hibáztatja, hogy képtelen
fegyelmezni a gyermekét
-
viselkedési
zavar: a hisztik és jelenetek mindig kellemetlenek, különösen, ha a család
nyilvánossága előtt teszik egyértelművé, mennyire nehéz a családi eseményeket a
tehetetlenség és reménytelenség érzése nélkül megúszni.
-
tagadás
és mágikus gondolkodás: ritkán válik be a feltételezés, hogy a családi
nehézségek maguktól megoldódnak és ez is csalódottsághoz vezethet.
Hogyan bánjunk hát ezekkel a nehézségekkel és hogyan
erősítsük a családi kapcsolatokat, amikor az ADHD sem hagyható ki a képből?
1. Tájékoztassuk a családot az ADHD-ról
azzal, hogy
· konkrétumokat osztunk meg, hangsúlyozva,
hogy ez egy idegrendszeri másság, ami kihat a működésre. És, bár vannak
gyógyszerek és kezelések, az ADHD nem küzdhető le akarattal, büntetéssel vagy
valamilyen különleges neveléssel. Mondjuk el, miként jelentkezik a mi
gyermekünk esetében az ADHD (és hogy ezt nem akaratlagosan teszi, ford.) (még
jobb, ha azt is elmondjuk, mi áll a hátterében és hogyan lehet segíteni a
gyereknek, ford.) Javasoljunk irodalmat is, ahol utána lehet nézni a
rendellenességnek (pl. nálunk a Vadaskert honlapja fantasztikusan gazdag
anyagot tartalmaz a kételkedő rokonok számára…ha nem járnak utána, azt puszta
kényelemszeretetből és lustaságból teszik, nem is akarják megérteni a
problémát, szívesebben „köszörülik” rajtunk a nyelvüket…ilyenkor nem tehetünk
mást, mint felülemelkedünk és gondolatban kiiktatjuk figyelmünkből a gúnyolódó,
rajtunk „élősködő” rokonainkat, pl. azzal, milyen szegények és szánalomra
méltók, hogy más „nyomorúságából” próbálnak maguknak „tőkét kovácsolni”, ford.)
· Próbáljunk megmaradni a tényeknél a
beszélgetés során és például felhívni a figyelmet arra, milyen nehéz lehet
elviselni, ha a gyerek látszólag oda sem hederít, amikor beszélünk hozzá, ám ez
az ADHD miatt van így. Az agy ilyenkor képtelen egy helyben maradni, egy
dologra figyelni és nekünk kell megpróbálnunk türelemmel emlékeztetni arra,
hogy szeretnénk, ha ránk figyelne.
· Hangsúlyozzuk, milyen fontos a támogatás
(a megítélés helyett, ford. Általában, amikor bárki, nem csak az ADHD-s
valamilyen hibát követ el, az első „mozdulatunk” (gondolatunk) a segítés
legyen. Miben lehetek a segítségére?) Mondjuk el, általában mivel tudjuk
segíteni a gyereket, amikor jelenetet rendez, vagy legalábbis hogyan kerülhető
el, hogy romoljon a helyzet?
· Mindig a cél legyen az első: mi a cél?
Az, hogy jóban legyünk a családdal. Ezért fontos, hogy megőrizzük a
nyugalmunkat és semleges hangon beszéljünk. Mondhatjuk azt például: „Most
vacsorázunk. Válthatunk esetleg témát, vagy nyomhatunk egy „reset” gombot?”
· Keressünk szövetségeseket. Sorakoztassuk
fel magunk mellett azokat a családtagjainkat, akik támogatnak minket és
segíthetnek a nehéz helyzetekben. Még segíthetnek is megnyugtatni a gyereket a
feszült helyzetekben.
· Készüljünk fel lelkileg. A nyugalom
megőrzése a legfontosabb, ezért az odaútra is pakoljunk enni, és innivalót az
autóba, álljunk meg időnként, legyenek játékok velünk és, ha minden kötél
szakad, telefonáljunk oda, hogy megérkezéskor szükségünk lesz egy nyugodt
helyre, ahová egy kis időre elvonulhatunk és rendbe szedhetjük magunkat.
· Tanuljunk meg kiállni magunkért (és a
gyerekért, ford.) Keressünk alkalmas lehetőségeket arra, amikor a
családtagokkal közölhetjük a nehézségeket és azt, miként lehet kezelni a
helyzeteket. Ha például valamelyik családtag megítélően áll a nehézségekhez,
beszéljünk vele négyszemközt közölve, hogy tudjuk, jót akar, de többet
segítene, ha egyszerűen úgy tenne, mintha nem venné észre a helytelen
viselkedést. Inkább forduljon hozzánk, és velünk beszélje meg, amit megfigyelt.
· Inkább kérjünk, mint követeljünk. Ha
például tudjuk, hogy a családtag szívesebben tölti csendes beszélgetéssel az
együttlétet, kérdezzük meg, étkezhetnek-e a gyerekek külön, vagy esetleg
elhagyhatják-e az asztalt, amikor már végeztek az evéssel.
· Gyakoroljuk a tudatos jelenlétet
(mindfulness). Figyeljük saját gondolatainkat és érzéseinket, különösen nehéz
családi helyzetekben. Ha elismerjük érzéseinket, elkerülhetjük, hogy elvesszünk
a helyzetben (az érzelmek vegyék át az irányítást, ford.) és megfelelő,
alkalmas választ tudunk adni (mert összeszedettek tudunk maradni és időt
hagyunk az intellektusnak, hogy működésbe lépjen, ford.)
· Gyakoroljuk az öngondoskodást. Tehát
figyeljünk mindig oda saját fizikai, szellemi és érzelmi állapotunkra, amelyek
a meghatározó tényezői a rezilienciának, azaz a „fogyasztható állapot”
megtartásának (ford.) (a reziliencia tulajdonképpen állóképességet jelent,
tehát azt a képességünket, hogy egyenletes szinten tartjuk a működésünket még
nehezen elviselhető körülmények között is, ford.) Ez azt is jelentheti az ADHD
esetében, hogy magunk és a gyermekünk számára is keresünk terapeutát.
Ne vegyük túlságosan magunkra a megnyilvánulásokat,
ami szintén gyakorlás kérdése (a mindfulness gyakorlásával együtt). Ez azt
jelenti, hogy megértjük: az egyes családtagok reakciója a gyermek viselkedésére
inkább szól róluk, mint rólunk, vagy a gyerekről. Ezzel a felismeréssel
könnyebben lerázhatjuk a vállunkról a különböző passzív-agresszív
megnyilvánulásokat, szemforgatásokat, sóhajtásokat és más reakciókat a
családtagok részéről. Sokat segít a humorérzék is.
És most lássunk néhány gyakran előforduló helyzetet és
az azokra adott válaszokat:
·
Jó szándékú, de kéretlen nevelési tanács, ami a gyerek előtt hangzik el:
próbáljunk meg nem támadólag fellépni, mert azzal védekezésre késztetjük. Adjuk
tudtára külön beszélgetésben, hogy tudjuk és nagyon hálásak vagyunk, hogy
aggódik a gyerekünkért és hogy szeretne segíteni nekünk. Ugyanakkor szeretnénk,
ha az ilyen megjegyzések nem a gyerek jelenlétében történnének, hanem csak
velünk osztaná meg, négyszemközt.
·
Már megint az ADHD-val próbálod
mentegetni a viselkedését:
a családtag, aki ezt mondja, talán nincs is tudatában, milyen fájdalmas a megjegyzése.
Adjuk tudtára, mit érzünk, amikor ilyeneket mond, és próbáljuk tisztázni vele,
miben jelentkezik gyermekünknél az ADHD. És ne vegyük túlságosan magunkra („ne
szívjuk mellre”, ford.) az ilyen megjegyzéseket. Mindig és mindenütt lesznek
emberek, akik megjegyzéseket tesznek, ezekkel nem vagyunk kötelesek
egyetérteni!
·
A gyerek észreveszi, hogy „másként”
bánnak vele.
Ismerjük el az érzéseit és legyünk mellette. Próbáljuk meg bátorítani arra,
hogy álljon ki magáért és gondoskodjon magáról ezeken a családi
összejöveteleken. (Magyarán: próbálja meg mindennek ellenére jól érezni magát.
Mi szeretjük és ez a fontos. Nem mindenki szeret mindenki mást, és ezzel nincs
semmi gond. A lényeg: próbáljuk meg a legjobbat kihozni magunk számára az adott
helyzetből, persze anélkül, hogy behúznánk egyet a nagynéninek. Ford.)
Különösen megkérdőjelezhető esetekben beszélgessünk el a „megkülönböztető
bánásmódot” gyakorló rokonnal. (Az ADHD-s különösen érzékeny a negatív
„felhangokra”, és sokszor ott is megítélést, elítélést tapasztal, ahol nincs
ilyen szándék. Ezért érdemes „tisztázó” beszélgetést folytatni, lehet, hogy
éppen ellenkezőjére fog fordulni a dolog!, ford.)
·
Miért nem tudsz úgy viselkedni, mint
mindenki más?
Nem minden családtag fogja megérteni, hogy a gyereknek megvannak a saját
megszokásai és, ha ezektől el kell térni, annak komoly következményei lehetnek.
Ezért mindig jelezzük előre a vendéglátónak, ha különleges bánásmódra van a
gyereknek szüksége (pl. üljünk olyan helyen, ahol a beszélgetés megzavarása
nélkül fel tudunk állni és ki tudunk menni, legyen egy szoba, ahová vissza
tudunk vonulni, stb. ford.)
Ha a fentieket családunkra igazítva alkalmazni
kezdjük, nagy türelemmel és kitartással megmutatkoznak majd az eredmények.
Próbáljuk megőrizni bizakodásunkat és átkeretezni a nehéz családi helyzeteket
úgy látva őket, mint lehetőségeket, hogy gyakorolhassuk a megküzdés módjait és
stratégiáit, amikkel megoldhatjuk a problémákat és helyesebb irányba
segíthetjük a családi dinamikákat.
A cikk eredetije az ADDitude Magazinban
jelent meg.
